Megjött a jó idő, virágoznak a fák, az utak szélei felébredve csipkerózsika álmukból zöldbe öltöztek - egyszerűen pazar ilyen szín kavalkádban utazni a komor téli táj után. Ám a hihetetlen sebességgel növésnek indult, általában elhanyagolt út menti növényzet sokszor jócskán belerondít az önfeledt tavaszi autózás idilli hangulatába.

Említhetnénk akár az egyre többünket érintő pollenallergiát, vagy beszélhetnénk a sokunk esztétikai normáját sértő rendezetlen tájképről, ám ha hiszik, ha nem, a fránya út menti gaznak van egy, az előbb említetteknél sokkal bosszantóbb, mi több, sokaknak jócskán pénztárcakurtító tulajdonsága, mégpedig az, hogy takar. Ez miért is akkora baj?

Ebben a gazban jól elrejthető a traffipax

Nos, azért, mert a rend őrei gyakran játszanak össze a gazokkal és háromlábú sebességmérő műszereiket beteszik az utakat szegélyező magas ’susnyásba’, méghozzá úgy, hogy épp csak a mérőegység kandikáljon ki a természet lágy öléből. Mondanom se kell, a siker – a büntetésbevételek szempontjából - elsöprő, hiszen a járművek sebességét kiszimatoló szerkezetet észrevenni szinte lehetetlen ilyen álruhába bújtatva.

Elképesztő műszerezettség - de vajon van értelme?

Azok a ’rendfelelősök’, akik megfelelően profin űzik a sebességmérés eme rejtőzködő módját, olykor kertészmérnököket megszégyenítően képesek a megnőtt növényzetbe ültetni az amúgy teljesen tájidegen mérőműszereket.

Sőt, tán még azt is ki tudják köbözni, hogy melyik naptári napon lesz a legideálisabb a növényzet hossza ahhoz, hogy tökéletes kaméleon üzemmódban, a közlekedők minimális zavarása mellett végezhessék áldásos tevékenységüket, és csak jóval később, otthon okozzanak a gyorshajtóknak nem várt meglepetést drágán mért kéretlen fotóikkal.

Az alacsonyabb modellek bármibe képesek belesimulni

Most tartunk ott a cikkben, hogy szemléletesen felvázoltam a lappangó veszélyt, akár a jó öreg tisztítószer-reklámokban, de ezt követően illene találnunk ellene valami védekező fogást is, amivel valahogy esetleg elgáncsolhatjuk a rettegett büntetést.

A notórius, jól felkészült gyorshajtók egyszerűen csak felkacaghatnak olvasva a soraimat, és finoman megsimogathatják a járművükre szerelt radardetektort, a tuti lézerblokkolót, meg ki tudja még milyen kütyüket, míg a fegyelmezetten haladók talán itt már kezdik teljesen elveszteni a fonalat - ők magát a problémafelvetést sem értik, mert nekik is bombabiztos megoldásuk van a traffipax ellen. Bizony, nem kell túllépni a sebességhatárokat, és akkor nincs mitől tartani - mondják jogosan.

Nem kétség: aki gyorsan hajt, többletkockázatot vállal – sokszor túlzottan, vagy feleslegesen

Valljuk be őszintén, valahol igazuk van, de a hév, a mai, soktagú ménestől duzzadó járművek, az elhúzódó munka, a nem betervezett patthelyzet a tárgyaláson, a lebetegedett gyerek és megannyi váratlan probléma, vagy a buta időzavar időnként bizony ördögként arra sarkall sokunkat, hogy kockázatvállalásunkat kissé kiterjesszük.

Nem beszélve azokról a felelőtlen pilótákról, akik ha kell, ha nem, mindig áthágják a szabályokat, mert nem lehet elhitetni velük, hogy van az a sebesség, aminél már csak a szerencsében bízhatnak ők, és sajnos a környezetük is.

A sebességmérés régi, „jól” bevált módszer

Egy szónak is száz a vége: bár a gyorshajtás veszélyes sport, sajnos mégis kódolva van a közlekedésben, amit legalább mások épségének biztosítása miatt sem ártana valahogy kordában tartani. Ennek pedig az egyik legvitatottabb, és a forgalombiztonságot korántsem biztos, hogy kellőképpen növelő, ám igencsak jövedelmező és kétségkívül legegyszerűbb módja a sebességmérés.

Sokan egyébként nem is magán a sebességmérésen háborodnak fel, hanem azon, hogy miért kell sunyin rejtőzködve űzni ezt a fajta tevékenységet, mintegy sportot űzve belőle?! Ez igazságtalan, hisz’ ilyenkor a vadász esélyt sem ad a vadnak – mondják a szemtől szembeni küzdelem hívői. Ők vallják, hogy aki képes a traffipax észlelésétől a bemérésig tartó távon visszalassítani járművét a megengedett sebességig, az nem lépi túl érdemlegesen a sebességhatárt, ráadásul figyelmesen vezet, mert észrevette a mérőműszert, továbbá jók a reflexei, a döntéshozó mechanizmusa, mivel pillanatok alatt bele tudott taposni két lábbal a fékbe, kis szerencsével pedig még a mögöttük jövők sem mennek beléjük.

A rejtőzködés művészei

Ezen elvre reagálva érkezik cáfolatként a rendőrök válasza, miszerint aki büntetés nélkül megússza a gyorshajtást, az nem fog tanulni belőle, és így maga a rendőri jelenlét nem elég visszatartó erő, bezzeg ha a malacpersely is apad, vagy ugrik a jogosítvány, az már érzékenyen érint mindenkit. S hogy hol az igazság? Ahelyett, hogy erre válaszolnék, következő soraimat inkább annak szentelném, hogy szóljak pár szót mindkét elvről.

Itt jól látható, hogy mérés zajlik

Abban az esetben, ha a sebességmérés jó látható módon folyik, akkor a mérésnél talán sokkal jelentősebb maga a rendőri jelenlét, amivel könnyen kikényszeríthető, hogy az adott útszakaszon betartsák a közlekedők a sebességhatárokat.

Míg a másik módszernél, ha rejtve marad a mérőműszer és a mérést végző személyzet, akkor a mérést érintő szakaszon a járművek sebessége a látható rendőri jelenlét hiánya miatt ugye mit sem csökken, viszont a kirótt büntetéssel elvek szintjén hatásosabban jobb belátásra kényszeríthetőek a gyorshajtók.

Büntetés helyett a belátás kikényszerítése lenne a fő cél, de hogyan?

Ám egyvalami egyértelműen látszik az előbb leírt sorokból is: a sebességmérésnek a jobb belátásra térítés megkérdőjelezhető hatása mellett van egy nagyon nagy hátránya, miszerint csak egy szűk útszakaszra van hatása, még akkor is, ha fixen telepített, állandóan mérést végző berendezésről van szó. Tehát rengeteg készüléket kellene telepíteni és üzemeltetni ahhoz, hogy megfelelő legyen a ’lefedettség’, és hatásos eredménye legyen a mérésnek.

Ez pedig mondanom sem kell, nagyon sokba kerülne, és ahogy teljesülne a megoldás visszatartó hatása, úgy csökkenne a büntetések száma is, tehát a működtetéséhez szükséges pénz, más szóval elvek szintjén nincs igazán tökéletes sebességmérő rendszer (még az átlagsebességet vizslató szisztémák sem azok). Gyorsan hozzátenném, hogy a gyorshajtás miatti balesetek és a környezetterhelés, stb. miatti - sok esetben externális - költségeket is valakinek állnia kell, tehát a gyorshajtás elleni harc költségei, ha azt értelmesen vívják, bizonyos mértékben megtérülhetnek össztársadalmi szinten.

A fixen telepített műszerek nem működtethetőek hosszútávon gazdaságosan

Ráadásul a sebességtúllépésnél ugye mindig felvetődik az örök dilemma, hogy egyáltalán mekkora az a sebesség, mellyel haladva optimális mértékű a kockázatvállalás. Ilyenkor jön elő az abszolút- és a relatív gyorshajtás kérdésköre, azok a felvetések, hogy vajon az előírt sebességhatárok túl maradiak-e a mai közlekedési színvonalhoz, és ha túllépjük azokat, egyáltalán jelentősen nő-e a baleset bekövetkezésének a valószínűsége? Egyáltalán hol jogos, és hol van értelme, mi több, hol van szükség mérni a sebességet?

Az előbb említetteken túl nem szabad megfeledkeznünk a közúti közlekedés egyéb, sebességgel összefüggő káros hatásairól sem, hiszen a különböző járműfolyamok sebességét lehet és kell optimalizálni a károsanyag-kibocsátás, de akár a zaj-, és útterhelés szempontjából is, sőt a torlódások illetve a dugók is jelentősen függnek a járművek sebességétől, ugyanis az út átbocsátóképessége sem független a járműsebességtől, magyarul az előírt sebesség betartása nem csak közlekedésbiztonsági szempontból lehet fontos össztársadalmi érdek.

Ha hiszik, ha nem, a sebességcsökkentés néha gyorsabb közlekedést eredményezhet

Befejezésként pedig nem tudom kihagyni, hogy fel ne tegyem a cikk írása során végig bennem lappangó kérdést: valóban olyan biztos, hogy minden baj elsődleges okozója a sebességtúllépés? Vajon tényleg ettől a bűntől kell legjobban tartanunk az utakon?