A káosz gyönyöre – a mobilitás életképei Indiából

Nyomtatás

Amikor megtudtam, hogy itt az autópályán szemben is haladnak a forgalommal – amolyan útrövidítés gyanánt – még csak vállrándítva mosolyogtam. Ekkor még nem tudtam, hogy két órával később mi magunk is ezt tesszük...

India nagyon furcsa ország. Egy átlagos európai ember legtöbbször a misztikum és a hindu kultúra megbékítő tanainak felkutatása okán csapja hátára az utazótáskát - és csak odaérve lepődik meg; nem kicsit. Bolygónk második legnépesebb országában ugyanis szegénység ide vagy oda, kőkeményen begyűrűzött a fogyasztói társadalom eszméje – ezt már az első pillantások során megállapíthatjuk, pedig jó, ha egy kilométerre ellátunk az erős légszennyezettség miatt.

A fenti megállapítás egyik jele, hogy két fal és egy fél tető felhúzása után a következő házépítési fázis a parabolaantenna beszerzése. Ez sokszor annyira fontos tevékenységgé avanzsálódik, hogy mellette nem marad idő még egy pottyantóst ásni sem, így a városi szegénység elég jellegzetesen értelmezi az üresen álló telkek hasznosítását. Persze nagy aduász az alsó hangon is 80 helyi csatornát felvonultató tévé, még akkor is, ha az alaposan elkendőzött hölgyek látványtalanságától szenvedő férfiak hiába is keresnek hiánypótlást benne: a Kámaszútra és az egykor templomban történő szexuális oktatás országában ma már egy átlagos amerikai zenei klip 60 százalékát kikockázzák – ha az egyáltalán eljut az engedélyezésig.

Az iszlám behatás egyértelmű kikristályosodása mellett sokkal érdekesebb a mobilizáció kérdése Indiában. Bár a fő állami adóforrás továbbra is az alkohol (köztük is a legnépszerűbb a Force India F1-es istállót is támogató, mellesleg saját légitársasággal is rendelkező Kingfisher sörgyár), az illetékesek szeme előtt valószínűleg már lelkesen pörögnek a rúpia-milliárdok, ha a két- és négykerekűek világára gondolnak. Ennek egyik oka, hogy a mobilizáció modernkori eszközeit közel akkora adó sújtja, mint hazánkban, ám ennek ellenére csak Delhiben napi 1600 autó és háromszor ennyi motorkerékpár talál gazdára. Összehasonlításképp: Magyarországon csupán autókból körülbelül huszadannyi fogy. És ez odaát még mindig csak a kezdetet jelenti, hiszen a lakosság legterebélyesebb részének még kerékpárra sem futja, sőt, a 4 kilométernyi távon 100-150 forintnyi rúpiáért cipelő, négyfős, mellesleg CNG-s Tuktukba is inkább költséghatékonyan nyolcadmagával együtt préseli be magát a „sofőr”.

Ha levonjuk az autós végkövetkeztetést a Delhi – Jaipur – Agra – Delhi (kb. 7-800 km) túránk során vett nem éppen reprezentatív minta alapján, akkor kis túlzással kijelenthetjük, hogy fél Indiát a nálunk nem forgalmazott Suzuki Swift szedán (DeZire) viszi a hátán (pontosabban a „bendőjében”), de az átszámítva ötmillió forintos határon innen bármilyen négyajtós illetve olcsó egyterű fogy, mint a cukor. Így nem is csoda, hogy a Tata már ott tart, hogy reklámjában félig burkoltan már a Toyota oldalába mer könyökölni. Apropó, Toyota: az elmúlt évtizedben volt szerencsém többször is megfordulni Ázsiában és míg 2000-ben hazánkban teljesen más ízlésvilág szerinti Corollával jártak az emberek, már bizony még nekem is nehezemre esett különbséget tenni az itthoni és az ázsiai modellek között – egészen addig, amíg a belső tér igénytelen kialakítását meg nem pillantottam. Igen, ilyen a globalizáció.

Apropó, igénytelenség. Még egy olyan ország nincs a Földön, ahol ennyire éles határvonalat alakítana ki egyetlen jelző. Míg egyrészről a világon a legnagyobb diplomás munkaerő Indiában van, sokan, nagyon sokan – és ennek kulturális és történelmi okaiba most ne menjünk bele – még arra sem veszik a fáradtságot, hogy felkeljenek és leszakítsák az orruk előtt érő gyümölcsöt (igaz, az alapoktatás reformja még csak most kezdődik el). Ráadásul a társadalom fejlettebb és visszamaradott rétegei itt nem különülnek el, vagyis remekül megfér a hétcsillagos szálloda szomszédságában egy leprásokat vendégül látó intézet és több száz, mindennapi betevőért küzdő (vagyis meglehetősen agresszív) szuvenír árus. A piros lámpánál (ha megállna bárki is), ugyanúgy elfér(ne) egymás mellett a rögtön az első nap szemügyre vett vörös Bentley Continental GT Speed, az államilag támogatott Hindustan Ambassador, az égig pakolt kerékpárszekér és a turistabusz, amelyhez  tucatnyi 4-5 éves gyerek könyörög némi elemózsiáért, vagy inkább pénzért. De ugyanúgy megfér egymás mellett a világ egyik legszigorúbbnak mondott rendőrsége (Delhi) és a vasárnapi piac, ahol mindenki visszavásárolhatja elvesztett, „eltűnt”, és rossz helyen leparkolt értékeit.

Az ellentmondásos élményeket órákig lehetne ragozni, de úgyis tudom, mi érdekel mindenkit: nézelődésem fókuszpontja a Tata Nano volt; a kisautó, amely két kerék árán kínál négyet. Nem nehéz kitalálni, hogy a 280 ezer forintért (!) kapható, ötszemélyes (na jó, indiaiaknak ér nyolcan is beülni) modellre gyakorlatilag végtelen a kereslet, még ha néha ki is gyullad néhány. És az, hogy az egyhetes túra során kevesebb, mint fél tucatot láttam a világhírré cseperedett apróságból, inkább India piacának méretét jelzi.

És hogy milyen a Nano a helyiek szemszögéből? Elsősorban lassú, elvégre a 35 lóerős V2-es farmotor nehezen mozgatja az egytonnás tömeget (600 kilogrammnyi Tata és 5-6 indiai csomagokkal - ők tényleg így használják). A 105 km/h-s végsebesség különben bőven elég egy olyan országban, ahol a legfőbb autópályán tényleg buszok jönnek a forgalommal szemben néhány kilométernyi út megspórolása érdekében.

Én pedig féltem őket. Sőt, ha őket nem is, az ázsiai trendeket elnézve az egész világot. Indiában ugyanis már szinte alig találni helyet, ahol a légszennyezettség az egészségügyi határértéken belül van – és itt egy Európányi országról beszélünk. Sőt, Delhiben és vonzáskörzetében - ahova 10 millió ember tömörül - már az is ritkaság, ha riasztási szint alatti a kipöfögött gázmennyiség a levegőben. És még csak most kezdenek igazán autókat vásárolni az emberek. Mostantól válik fogyasztói piaccá több 100 millió ember. És már most folyik az utcákon - és az európai szemlélet szerint nem létező - csatornákban a szemét. A Gangeszt már csak 500 méterről, távcsővel vagy sugárzásvédelmi ruhában csodálhatják a turisták (ez nem vicc), és egy akármilyen csúcsminőségi helyen elfogyasztott kiadós ebéd is garantáltan bántalmakat okoz egy átlagos európai gyomornak. India jó eséllyel nagyon hamar „belefullad a saját koszába” és egyelőre nem tűnik menthetőnek a helyzet. Sokan elképzelni sem tudják, hogy milyen jó nekünk, hogy egy ilyen tiszta, fejlett és gazdag országban élünk.

Ha eljutunk Indiába, kétségtelenül új világlátást szerzünk, még ha nem is feltétlenül olyat, amilyenre a misztikum alapján számítottunk. A minket itthon körülvevő jót viszont megtanuljuk a kellő alapossággal értékelni – de hátradőlni nem szabad, lesz itt még kutya világ…




Szóljon hozzá!

A hozzászólások nem tükrözik az Autó Pult véleményét, értük az oldal nem vállal felelősséget.
Regisztráljon Ön is! A regisztrált felhasználók hozzászólása azonnal megjelenik.

Share/Save/Bookmark