Filozófusok gyakran teszik fel a kérdést, hogy vajon mi is az élet értelme, s bár sokan sokféle módon fogalmazzák meg mondandójukat, én mégis legszívesebben a válaszon 60 évig gondolkodó Goethére hallgatok, aki Faustjában a küzdelmet jelölte meg, s ha neki nem hiszünk, akkor Madách Imre szavait illene magunkban felidézni, aki Az ember tragédiájában hasonló következtetésre jutott.
A küzdelemhez pedig társra van szükség, lehetőleg olyanra, aki mindig mellettünk áll, még akkor is, ha a világ körülöttünk összedőlni látszik, és látszólag senki, vagy semmi másra nem számíthatunk. Éppen a kortalanság, a legyőzhetetlenség, a robosztusság jelképe a piacon önmagát egyedülálló módon megőrizni és megbecsülni képes Land Rover Defender, ami annak dacára is vonzó tudott maradni, hogy 1948 óta alig volt képes megújulni.
A Land Rover és az irodalom
Egészen fiatal koromban a legkevésbé sem érdekeltek a kötelező olvasmányok. Végtelenül idegesített a Kincskereső kisködmön Gergőjének tehetetlensége, „nemecsek” kiszolgáltatottsága, vagy éppen Ady szerelemittas önmegadása, ellenben Wilbur Smith személyében találtam egy írót, aki afrikai színtereken olyan férfiakat ábrázolt, akik kőkemény üzletemberek, érinthetetlen
kalandorok, és a jó cél érdekében kíméletlen gyilkosok voltak. Ezek a főszereplők pedig kivétel nélkül mindig Land Roverrel jártak, s én személy szerint azóta vágyom egy Defenderre, hogy az első regényt a kezembe vettem.
Egyébként a sors fintora, hogy ezen emberek ars poeticáját éppen egy magyar író vetette papírra, akinek verseit tanítják az iskolákban, csak éppen a legfontosabb marad ki a tanrendből – pedig néhány perces olvasás eltörölhetné a szótárunkból a metroszexulitás fogalmát, és kisöpörné a rózsaszín ingeket az üzletekből. Hogy fenti soraimban megfogalmazott gyarlóságomból kimosakodjak; végül arra a következtetésre jutottam, hogy a magyar szépirodalom olyan, mint a jófajta száraz vörösbor: meg kell érni, fel kell nőni ahhoz, hogy élvezni lehessen, s nem utolsó sorban a jó – és nem a kötelező - végén kell megragadni.
Egy szó, mint száz, a terepjárók úttörője egyszerű, mint a bot, és nyersebb, mint bármi más, ami valaha rótta az utakat, s vélhetően egy világégést követően is csak két dolog maradna sértetlen: a csótányok, és a Land Rover Defender. Mielőtt azonban erre sor kerülne, itt az ideje, hogy egy hanyag mozdulattal a csomagtartóba hajítsuk cókmókunkat és kalandot keresve, napsütésbe lovagló cowboyok módjára vágjunk neki a nagyvilágnak.
Mivel már a fellépő is közel félméteres magasságban kapott helyet, érdemes megterveznünk a két lépésből álló beszállás folyamatát, hiszen amennyiben jobb lábbal kezdenénk a feladathoz, igencsak hoppon maradnánk azzal, hogy az utastérben az ülés háttámlájával nézünk farkasszemet. Másodjára már idomulunk az autóhoz, és határozott mozdulattal tépjük fel a hüvelyujjunkkal megnyomandó kilinccsel nyíló zárat. Lendületből vetjük magunkat az ülésbe, hogy magunkra csukjuk az ajtót, ami olyan puffanó hangot hallat, ami egy Zsiguli miliőjét is felidézheti bennünk.
A múltidézésben a kemény műanyagból készült berendezés is segítségünkre van, így már lassan értjük, mint jelent az, amikor egyesek 'slaggal mosható' utastérről beszélnek. A Defender nem csak e téren primitív, de a vezetési pozíciót illetően még hírből sem ismeri az ergonómia tudományát. „Tessék vigyázni, az ajtók záródnak!” – a Land Roverben új értelmet nyer a mondat, hiszen olyannyira az autó szélein foglalunk helyet, hogy a nyílászárók csukásakor önkéntelenül is összehúzzuk magunkat.
Végtagjaink közel 90 fokos szögben hajlanak a kormányra, illetve a pedálokra, így könnyedén egy teherautóban érezhetjük magunkat. Bal lábunk első próbálkozásra a kuplung helyett a féken landol, hiszen előbbi alig kétujjnyira az oldalfaltól kapott helyett, így még egy kicsit elfordulunk, hogy a későbbiekben ráérezzünk mindezek valódi értelmére: egyrészt rendkívül vagány módon kikönyökölhetünk a párkányon, másrészt terepen egyetlen könnyed mozdulat csak kihajolni az ablakon, hogy a kerekek, és az autó aktuális helyzetét ellenőrizni, felmérni tudjuk. Erre szükség is van, hiszen a kormányzás tökéletesen illik az autó kissé határozatlan jellegéhez, így akár két-két centimétert is elfordíthatjuk a vaskos volánt anélkül, hogy irányt váltanánk.
Kezdeti feszültségünket egyedül a középkonzol oldja, ami még némi színt is kapott, s egyben utolsó kapaszkodónk a civilizációhoz, illetve napjaink technikájához. Bár megjegyzendő, hogy a modernnek tekinthető ülésfűtés gombjai is a ’70-es évekből csöppentek ide, utóbbi megállapítás alól nem bújnak ki az enyhén döntött szélvédő játékszernek festő, apró ablaktörlő lapátjai sem, melyekkel nem szívesen kerülnénk heves zivatarba, homok-, vagy hóviharba.
A jobb lábunk melletti kézifékkar esetlenségéről tanúbizonyságot téve rendkívül könnyen oldható, így már el is fordíthatjuk a kulcsot a baloldali gyújtáskapcsolóban. A 2,4 literes dízelmotor ekkor nyers hangon ébred csipkerózsika álmából, noha hangszíne meglehetősen széles skálán mozog a használat módjának függvényében. Városi tempónál még némi kereplés is társul a kerregéshez, miközben a koncerthez a Goodyear Wrangler abroncsok surranása is társul - bár mentségére szóljon, hogy utóbbiakat is terepre szánták tervezői.
Noha a marketingesek nem szívesen emlegetik, de a kissé ódivatú – belső körökben stílusosan Puma-motornak nevezett - erőforrás egyébiránt a Ford Transitból származik, így aztán nem is rejti véka alá tehergépjárműves jellegét, kezelhetőségét. Bizonyítékul arra, hogy a majd’ kéttonnás Land Rovernek nem kenyere a gyorsulás, a 122 lóerős teljesítmény 17 másodperces sprintidőt eredményez, miközben végsebességünk alig 132 km/órára adódik, így a Defender joggal pályázhat a világ leglomhább újonnan kapható járművének címére.
Ezzel akár akadályt is képezhetnénk az utakon, de a terepjárók ősének azért van annyi tekintélye, hogy a feltartott, elnyomott közlekedők bosszankodásából semmit se tapasztaljunk. Erre tanúbizonyság, hogy a volán mögül egy M-osztályos Mercedes sem több holmi apró játékszernél, miközben már a szabadság szellemétől, és vad kalandok utáni vágyaktól, elvakult szemekkel kezdünk el tekinteni útitársunkra. A magas üléspozíciónak, és a tökéletesen belátható kocsiszekrénynek - no meg tisztán hatalmas méreteinknek - köszönhetően pedig még sosem vezethettünk ennél felhőtlenebbül.
Noha a sebességváltó fokozatai egyértelműen megtalálhatóak, azért a határozott mozdulatokat igénylő, időnként recsegő-ropogó kapcsoló útjai igen hosszúak. Kész szerencse, hogy dolgunk alig akad vele, hiszen közúton való induláskor rögtön szúrhatjuk a másodikat - az első fokozat a sár, hó és egyéb vendégmarasztaló körülmények legyőzésére hivatott. A sofőrök ellustulásában a ’szerény’ 360 Nm-es nyomaték is szerepet játszik, aminek oroszlánrészével már egészen a pincétől gazdálkodhatunk, 1500-tól 3600-as fordulatig pedig teljes vállszélességgel áll mellettünk.
Ahogy a gyorsítás, a lassítás sem tartozik a Defender fő műsorszámai közé, a négy tárcsafék nem kelti bennünk a magabiztosság érzetét, így a Land Rovert előrelátással, megfontoltan kezeljük. A defenzív szemléletre szükség is van a volán mögött, hiszen az olyan földi dolgok, mint az ESP, vagy éppen a légzsákok hiánycikkek a fedélzeten, miközben a létravázas felépítmény sem passzív biztonsági jellemzőiről világhírű - azaz energiaelnyelő zóna gyakorlatilag nincs. Az idejétmúlt konstrukcióra bizonyíték a dízelmotor 11 literes átlagfogyasztása is, ami napjaink fejlettségét figyelembe véve több a soknál. Csak összehasonlítás gyanánt: egy BMW X5 kétszer ekkora teljesítmény mellett is beérné 7,4 liter gázolajjal.
Vajon az új dízelmotor radikálisan megváltoztatja a Defendert? A második oldalon kiderül..
















Hozzászólások
Faék egyszerűségű autó nagyon drágán.Kipróbálnám és szerintem szerethető darab is.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.